Sokan vélik úgy, hogy a hozzátáplálás megkezdésétől egyéves korig (6-12 hónapos korban) szigorúan korlátozni kell a hozzáadott só mennyiségét, hogy ezzel megelőzzék a csecsemő veséjének károsodását, a magas vérnyomást és a későbbiekben tapasztalható sós ételek iránti preferenciát. Célom, hogy a jelenleg rendelkezésre álló szakirodalmak és bizonyítékokon alapuló kutatások összegzésével megcáfoljam, de legalább árnyaljam a fenti tézist.
Amikor egy csecsemő szülei elkezdenek tájékozódni a hozzátáplálás mikéntjéről – legyen az már a várandósság alatt, vagy a baba pár hónapos korában – rengeteg jótanáccsal találhatják szembe magukat. Ezek nagy része sokszor nem hiteles forrású szakirodalomból származik, sokkal inkább a környezetükből, mint például a gyermek nagyszülei, más édesanyák, vagy akár a védőnő és a gyerekorvos, akik nem biztos, hogy naprakészek a témában. “1 éves koráig a baba nem ehet sót, hiszen éretlenek a veséi!” “Mielőtt sóznád az ételt, szedj ki belőle a babának!” Talán nincs olyan édesanya, aki ne hallotta vagy olvasta volna ezeket a frázisokat. Én magam is rengeteg gyakorló szülőtől és a gyerekorvostól is megkaptam ezeket a tanácsokat, de az ezzel foglalkozó internetes cikkek és oldalak is tele vannak velük. Mi több, szinte minden hivatalos ajánlás óva int a hozzáadott só használatától 6-12 hónapos korban. A legtöbbször a baba éretlen veséjét említik, továbbá a későbbi életkorban kialakuló magas vérnyomást és a sós ételek iránti ízpreferenciát emelik ki lehetséges kockázatként.
De mi lehet ezeknek az alapja? Miért gondolják még mindig a legtöbben azt, hogy a só káros a kisbabák számára?
Először is nézzük meg, mi a nátrium és miben játszik fontos szerepet.
“A nátrium egy természetesen előforduló ásványi anyag, amely megtalálható az anyatejben és a tápszerben, valamint olyan élelmiszerekben, mint a tejtermékek, a tojás, a hús, a tenger gyümölcsei, a zöldségek és a víz. A nátrium egy esszenciális tápanyag, amelyre a szervezetünknek szüksége van. Kloriddal kombinálva a nátrium sót képez. (…) A nátrium segít szabályozni a szervezet folyadék- és elektrolit-egyensúlyát. Emellett táplálja az anyagcsere-reakciókat, serkenti az izmokat és a növekedést, valamint támogatja az agyat és az idegrendszer többi részét.” (V. Kalami, R. Ruiz, K. Grenawitzke, K. Rappaport. “Can babies have salt?”; SolidStarts) Ezek alapján nem véletlen, hogy a szervezetünkre gyakorolt hatása egy ennyire aktívan kutatott terület. Egy 2023-as tanulmány megvizsgálta az összes angol nyelven megjelent kapcsolódó kutatást és tanulmányt, amelyet 1904 és 2021 között publikáltak, és azt a következtetést vonta le, hogy jelenleg nincs rá elegendő és megfelelő bizonyíték, hogy 6-12 hónapos korban a hozzáadott só valóban vesekárosodást okozhat, vagy például magas vérnyomáshoz, esetleg sós ételek iránti ízpreferenciához vezethet.
Legtöbbször a vese éretlenségére hivatkoznak – jelen esszében ezzel a kérdéskörrel fogok a legbővebben foglalkozni. Ennek az állításnak a leggyakrabban hivatkozott alátámasztása egy 1949-ben publikált kísérlet, amelyet a későbbiekben számos más kutatás is idézett, így szépen lassan beépült a köztudatba. A kísérlet során mindössze ismeretlen korú felnőttet és szintén ismeretlen korú csecsemőt vizsgáltak. Mindannyian 10%-os sóoldatot kaptak intravénásan, majd több órán át katéterek segítségével begyűjtötték a vizeletüket és megvizsgálták a benne lévő klorid szintjét. A vizsgálatok során arra az eredményre jutottak, hogy a felnőttek vizeletében a klorid szintje pár óra elteltével csökkent, míg a csecsemők esetében nem. Ezen eredmény alapján jutottak arra a következtetésre, hogy a só kiválasztódása a csecsemőknél nem olyan ütemben történik meg, mint a felnőtteknél, hiszen a veséik nátrium-klorid kiválasztási kapacitása alacsony. A vizeletben lévő nátrium szintjét nem vizsgálták.
Talán magyarázni sem kell, mennyire sok részlet nem stimmel ebben a kísérletben. Kezdve az alanyok számosságával, folytatva a sort a nátriumszint vizsgálatának hiányával vagy hogy a csecsemők korát nem vették figyelembe. A kor különösen fontos tényező ebben a témakörben, hiszen sok kutatás egészen fiatal, újszülött vagy 6 hónapnál nem idősebb csecsemőket vesz alapul.
Azonban a mai álláspont szerint a csecsemők hozzátáplálásának megkezdése nagyjából 6 hónapos korban ajánlott, tehát a hozzáadott só túlzott mértékű bevitele a hozzátáplálás megkezdéséig nem jelent reális kockázatot.
Léteznek feljegyzések olyan csecsemőkről, akiknél hipernatrémia, azaz a vérben kimutatott kórosan magas nátriumszint alakult ki, ám jobban megvizsgálva kiderül, hogy ezek alacsony folyadékbevitelből erednek (sikertelen szoptatás miatt) vagy a tápszer helytelen módon történő elkészítéséből. Az általam vizsgált források szerint olyan dokumentált esetet nem sikerült találni, ahol a hozzátáplálással bevitt túlzott só mennyisége miatt alakult volna ki hipernatrémia vagy vesekárosodás. Ha ez még nem elég, egy 1991-es publikációban arra a következtetésre jutottak, hogy a hiponatrémia, azaz a vérben lévő alacsony nátriumszint kialakulásának kockázata valójában sokkal nagyobb a csecsemők körében, mint a hipernatrémiáé.
Ez gyakorlatilag ellentétes azzal az állítással, amit jelenleg is vizsgálunk.
További probléma, hogy a megfelelő nátrium beviteli mennyiségét is nehézkes meghatározni. A legtöbb modern ajánlás ezt a mennyiséget 1 gramm konyhasóban határozza meg, ami nagyjából 400 milligramm nátriumnak felel meg. Arról semmilyen bizonyíték alapú kutatás nincs, hogy az ajánlás miért ennyi. Logikus módon referenciaértékként az anyatej nátrium tartalmát próbálták alapul venni, hiszen ez az egyetlen táplálék, amellyel (ideális esetben) egy 0-6 hónapos csecsemő találkozik. A probléma ezzel az, hogy ez az érték igen széles skálán mozog. Több országban is végeztek vizsgálatokat, hogy megállapítsák az anyatej átlagos nátrium szintjét. Az eredmények azt mutatták, hogy az anyatej összetétele – legyen szó a nátriumról vagy más vitaminokról, ásványi anyagokról – dinamikusan változik. Közrejátszik ebben az édesanya étrendje, etnikuma, földrajzi- és szociális helyzete, a mintavétel módja, és még az is, milyen laktációs szakaszban van. Mindezek alapján tehát hiába próbálunk megadni fix értékeket, amihez a hozzáadott só értékét tudják igazítani a szülők a hozzátáplálás során, a tudományosan alátámasztott számok túl nagy szórást mutatnak.
A fentieken túl még egy érdekesség: egy 1987-es tanulmány (Arant, Billy S. “Postnatal development of renal function during the first year of life.” Pediatric Nephrology 1.3 (1987): 308-313.) arra tesz utalást, hogy egy egészséges 4 hónapos csecsemő veséje már képes megbirkózni a nem extrém mennyiségű nátriummal, 1 évesen pedig a vesefunkciói közelítenek egy felnőttéhez. Elgondolkodtató adat tekintve, hogy nincs olyan hozzátáplálással foglalkozó médium, ami ne térne ki a csökkentett vagy zéró sótartalmú táplálkozás fontosságára a kezdeti időszakban, lehetséges vesekárosodásra hivatkozva.
A rendelkezésre álló hely szűkössége miatt a további gyakran kiemelt kockázatokról, azaz a magas vérnyomásról és sós ételek iránti preferenciáról csak röviden szeretnék értekezni.
Az a tézis, hogy a csecsemők 6-12 hónapos korában bevitt sómennyiség összefüggésben lehet a magas vérnyomással későbbi életük során, nem nyert bizonyítást. Számos állatokon, csecsemőkön és gyermekeken végzett kísérlet zajlott ennek vizsgálatára, de végül egyértelmű eredményre egyik sem jutott. Ezzel együtt csaknem 5000 gyermek részvételével készült olyan statisztikai elemzés, amely összefüggésbe hozta a nátrium-kálium bevitel arányát a vérnyomással. E szerint a gyermekek vérében mért magasabb káliumszint alacsonyabb vérnyomást mutatott. A kutatást végzők szerint ez azt jelenti, hogy a megfelelő káliumbevitel esetén a magas vérnyomás elkerülhető és azt nem önmagában a nátrium okozza.
Az egyik szintén vitatott kérdés a sós ételek iránti ízpreferencia kialakulása azáltal, hogy a hozzátáplálás első hónapjaiban a csecsemők túl sok sót fogyasztanak. Többen is kutatták ezt az állítást, különböző módokon megközelítve. Egy 1980-ban publikált kísérlet, melynek során 5 hónapos csecsemőket vizsgáltak és 8 hónapos, majd 8 éves korukban újra vizsgálat alá vetettek, arra jutott, hogy nincs kapcsolat a korai nátriumgazdag diéta és a későbbi sós ízpreferencia között. Egy másik, 2006-os tanulmány szerint azok a csecsemők, akik keményítő alapú ételeket fogyasztottak 6 hónapos koruk előtt, óvodáskorukra nagyobb valószínűséggel vittek be több sót a szervezetükbe. Egy 2011-es tanulmány a csecsemők ízérzékelését vizsgálta, és azt a következtetést vonta le, hogy a sós ízek iránti preferencia valójában veleszületett tulajdonság, sőt, a prenatális időszak nagyban befolyásolja azt (például, ha az édesanya a várandósság során rendszeresen hányást vagy erős hányingert tapasztal). Ezt támasztja alá egy másik publikáció is, amely arról számol be, hogy az alacsony születési súlyú csecsemőknél nagy eséllyel alacsony nátriumszint alakul ki, és később (8-15 év múlva) magasabb nátriumbevitelt indukál.
Összefoglalva tehát, a kutatások abba az irányba mutatnak, hogy ha egy csecsemőnél prenatális vagy perinatális szakaszban jelentős nátriumveszteség lép fel, akkor későbbi élete során magasabb lesz a nátriumbevitele.
A kérdés gyakorlati megközelítése a fenti kutatások fényében
A sót övező tiltások relevanciája a saját gyermekem hozzátáplálása során merült fel bennem. Személy szerint azt gondolom, hogy az ételek élvezhetőségét jelentősen rontja a sómentes étkezés, továbbá az utólagos sózás közel sem hoz azonos eredményt, mint a főzés közbeni. Itt nem mennyiségi sóhasználatra kell gondolni, hanem csak annyira, amennyi kiemeli az ízeket. Aki foglalkozott már az ételek kémiájával, jól tudja, hogy az alapanyagokból a legjobb ízt (többek között) a só és a zsiradék tudják kihozni, kiemelni. Bizonyos zöldségekre például kifejezetten jellemző, hogy egy kevés só is jelentősen javít a fogyaszthatóságukon (itt nem nyers, hanem hőkezelt zöldségek sózására gondolok).
Miért is fontos ez?
Mert végső soron azt szeretnénk, hogy gyermekeink kiegyensúlyozottan és változatosan étkezzenek, de ha ízetlen ételeket teszünk eléjük, akkor csökkenhet ennek az esélye. Az ajánlások szerint napi 1 gramm só javasolt a hozzátáplálás megkezdésétől 12 hónapos korig (utána pedig 2 gramm), azonban ezt általában az anyatej/tápszer és a babának adott természetes ételek fedezik (legalábbis ezt állítják, azonban ne feledkezzünk meg róla, hogy az anyatej nátriumtartalma nagyon széles spektrumon mozog, emiatt ez az állítás megkérdőjelezhető). Számomra nem tűnik életszerűnek, hogy a hozzáadott sót teljes mértékben száműzzük a hozzátáplálás kezdeti szakaszában.
Hol van tehát az arany középút?
Én magam arra a következtetésre jutottam, hogy nem az okoz gondot, ha gyermekünk szervezete az otthon, valódi alapanyagokból elkészített ételekből sóhoz jut, hanem az, ha ezt feldolgozott vagy félkész élelmiszerekből teszi, mint például felvágottak, virsli, extrudált kukorica snackek, sós kekszek stb. Egy egészséges étrendben van helye egy-egy szem olívabogyónak vagy egy kocka gouda sajtnak. Arról pedig ne feledkezzünk el, hogy a csecsemők elsődleges tápláléka 1 éves korukig az anyatej/tápszer, és a kezdeti időszakban a mennyiségi evés még nem jellemző, az ételek célja inkább a különböző állagokkal, ízekkel való ismerkedés.
Tehát még ha kapnak is egy normál módon sózott, a család által is fogyasztott ételből, minden bizonnyal nem jut jelentős mennyiségű nátrium a szervezetükbe, amellyel ne tudnának megbirkózni.
Érdemes azonban egyensúlyra törekedni – a sósabb ételt váltsa kevésbé sós vagy sótlan (pl. gyümölcs) és a csecsemő fogyasszon elegendő mennyiségű folyadékot mellette. A sós ételek továbbá növelik a teltségérzetet, ami csökkentheti a megevett mennyiséget, így érdemes ezt is szem előtt tartani.
A konklúzió tehát: nem vitatott, hogy a túl sok só fogyasztása hosszú távon negatív élettani hatásokat eredményezhet, de a hozzátáplálás első hónapjaiban ne helyezzenek magukra a szülők feleslegesen nyomást azzal, hogy külön figyelnek minden alkalommal a babának adott ételekben lévő só mennyiségére és megpróbálják azt patikamérlegen kimérni. Helyette inkább próbálják meg bevonni a közös étkezésekbe és együtt élvezni azokat; alakítsanak ki olyan szokásokat a mindennapokban, amik valódi alapanyagok fogyasztásán alapulnak, így hosszútávon megelőzhetik a készételek rendszeres fogyasztását is.
Önreflexió
Legnagyobb meglepetésemre a kutatómunka során nagyon sok olyan információt találtam, amely számomra is új megvilágításba helyezte ezt a témát. Eredetileg tévhitek cáfolatát szerettem volna bemutatni az esszémben, de annyi érdekes forrást találtam ebben az egy témakörben, hogy végül úgy döntöttem ez lesz az egyetlen, amit bővebben kifejtek.
Kutatómunkám alatt azt figyeltem meg, hogy a legnagyobb probléma a publikált tanulmányok értelmezésével van, ez nem csak a tartalmukra igaz, hanem a vizsgált körülményekre is. Például sok kutatás egyáltalán nem a 6-12 hónapos korra vonatkozik, mégis “ráhúzzák” arra (sokkal gyakoribb a 0-6 hónapos korosztály vizsgálata). Ezen túl a médiában és a köztudatban is egészen másképp csapódik le egy-egy eredmény, mint amit valójában jelent, vagy csak szimplán rossz következtetések kerülnek levonásra – legjobb példa erre az 1949-es kísérlet.
Biztos vagyok benne, hogy a só és az általa okozott vese-, szív- és érrendszeri problémák továbbra is gyakran kutatott téma lesz, és egyre több kutatás fogja megdönteni az eddigi berögződéseket. Számomra kérdéses, hogy a köztudat is formálódik-e ezekkel együtt, illetve, hogy a nemzetközi, valamint a hazai ajánlások is tükrözik-e majd a változásokat. A USA-ban például már 2020 óta nem ellenzik a só hozzáadását a hozzátápláláskor, de az ESPGHAN és a WHO álláspontja továbbra is változatlan.