Amióta gyermekeim vannak gyakran tapasztalom, hogy sokan úgy gondolják, hogy a gyerekek nevelése közös ügye a szűkebb és tágabb családnak, rokonságnak, sőt barátoknak, de olykor ismeretleneknek is.
A téma eredete Magyarországon nagyjából a XVIII. századig vezethető vissza. „A család általában a rokonokkal való – hosszabb-rövidebb ideig tartó – együttélést is jelentette, – különösen a birtokos parasztság háztartásaiban – kiterjedt a rendszeresen foglalkoztatott cselédségre, zsellérségre is. Ebben az értelemben kétségtelen, hogy a családi-rokonsági kapcsolathálózat bonyolultabb volt, mint a 20. században.”
Hazánkban nagyjából az 1960-as, ’70-es évekig volt elterjedt (főleg a vidéki területeken), hogy több generáció élt együtt, nevelte a gyerekeket, gondozta az időseket. Tették mindezt közösen.
Az Y generációhoz tartozó szülők (1980-1999 között születettek) azok talán, akiknek a szülei és nagyszülei saját tapasztalatból tudják és viselik a generációk együttélésének az emlékeit.
Tehát úgy gondolom, hogy nem kizárólag, de jellemzően ezen generációk nagyszülei, dédszülei azok, akik leginkább közös ügynek tekintik a gyereknevelést. Ezáltal szívesen osztanak tanácsot, sokszor kéretlenül és sokszor nagyon nem megfelelőt. Ezzel pedig nem csak a friss szülőket bizonytalanítják el, de a hozzátáplálásban jártasabb tanácsadók munkáját is megnehezítik.
Megpróbáltam csokorba szedni néhány hallomásból vagy tapasztalatból ismert tanácsot, átgondolni, hogy honnan eredhetnek és javaslatot tenni a kezelésükre, az asszertív kommunikáció jegyében.
Mit is jelent az asszertív kommunikáció?
Az asszertív kommunikáció azt jelenti, hogy ki tudjuk fejezni az igényeinket, pontosan meg tudjuk fogalmazni a véleményünket, érzéseinket, s biztosak lehetünk abban, hogy senki nem kényszerít akaratunkon kívül semmire. Ki tudunk állni saját jogainkért, véleményünkért anélkül, hogy közben másokat sértenénk, másokban szorongást keltenénk. Ugyanakkor értő figyelemmel hallgatjuk meg a másik fél véleményét, igényeit. „Az asszertív közlő arra törekszik, hogy a kommunikációs partnerrel való együttműködése pozitívan záruljon, a kommunikáció mindkét fél számára sikerrel járjon. Az asszertív kommunikáció elsősorban a közlő magabiztosságától és empátiájától függ.”
Egy tanácsadói szituációban az asszertív kommunikáció azért nagyon fontos, mert a közös munka csak abban az esetben lehetséges és sikeres, amennyiben mind a két fél nyíltan, őszintén és rossz érzések nélkül tud kommunikálni.
Ezek fényében nézzünk néhány „jótanács” példát:
”3 hónapos a gyerek, most már el kellene kezdeni kiváltani egy-egy étkezést, mert nem elég neki az anyatej/tápszer!”
Egy-egy ilyen és hasonló tanács mögött valószínűleg egy ma már elavult, de a tanácsot adó személy által használt módszer lehet, ami akár több generáción keresztül öröklődhetett a családban.
Miért fontos megértenünk, hogy mi állhat a tanács hátterében?
Elsősorban azért, mert könnyebb a dolgunk, ha tudjuk vagy sejtjük a tanács hátterét.
Másodsorban pedig azért, mert ha jelen esetben a történelmi hátterét értjük a tanácsnak, akkor ezt meg tudjuk értetni a szülőkkel is, akik ezáltal talán kevésbé lesznek frusztráltak vagy összezavarodottak a kéretlen tanács hallatán. Nem utolsó sorban pedig azért, mert a saját tanácsadói szakmai tekintélyünket tudjuk alátámasztani, megerősíteni a tények, történelem ismeretével. Ezzel pedig akár a szkeptikusabb felekben és a szülőkben is erősíteni tudjuk azt, hogy jó kezekben vannak, bizalommal fordulhatnak hozzánk.
Tehát ebben a konkrét esetben egy rossz szokásjog állhat, amit könnyebben meg tudunk érteni, ha végig vezetjük a családot az elmúlt évtizedek ajánlásain. Tájékoztathatjuk őket arról, hogy az 1930-50-es évek idején az a téves hiedelem volt elterjedt, hogy az anyatej nem biztosítja a szükséges mennyiségű tápanyagot a csecsemőknek, ezért akár már hat hetes kortól javasolták a hozzátáplálás megkezdését. Ezzel feltehetően összefügg az az tény is, hogy a II. világháború
munkaerőpiaci problémáit azzal kívánták megoldani, hogy a nők szülés után hamar visszatértek dolgozni. Így az 1970-es évekre általánossá vált a 3 hónapos korban megkezdett hozzátáplálás. Ami összecseng a kéretlen tanácsot adó családtag véleményével. Ennek tisztázása után érdemes elmondani tényszerűen a családnak, hogy már a 2002-es hozzátáplálási ajánlások is javasolják a 6 hónapos korig tartó szoptatást. A legfrissebb, 2017-es európai hozzátáplálási ajánlás pedig a hat hónapos korig tartó kizárólagos szoptatást ajánlja. A szolidok bevezetését legkorábban 4
hónapos kortól támogatja. Ezek ismeretében tisztább kép tárul a család elé a hozzátáplálás megkezdésének megfelelő időpontjáról.
A következő tanács (sajnos) egy védőnőtől érkezett az anyuka felé, ami összefoglalva így
hangzott:
„Ha már nem kezdtek el pürézni 4 hónaposan, akkor mostantól és a BLW-s hozzátáplálás megkezdése után is gyakrabban fogom kérni, hogy súlymérésre jöjjenek, mert ezzel a módszerrel nem fog eleget hízni a gyermek és biztos, hogy vashiányos is lesz.”
Ebben az esetben elsősorban az anyukát szükséges megnyugtatni, hogy a kapott tanács nem állja meg a helyét. Másodsorban érdemes lehet jó szándékúan felkeresni a védőnőt, amennyiben nyitott a tájékoztatásra.
De maradjunk az anyuka megnyugtatásánál. Először is, nézzük meg miért mondhatta a védőnő azt, amit?
Sajnos 2019-ben Az Emberi Erőforrások Minisztériuma szakmai irányelve az egészséges csecsemő (0–12 hónapos) táplálásáról valóban a következő javaslatot fogalmazta meg: „A „csecsemő által irányított elválasztás” (baby led weaning), mint a hozzátáplálás módszere jelenleg nem ajánlható a szilárd táplálékok bevezetésére, mivel a növekedés elmaradásához, vashiányos anemiához, elégtelen allergia prevencióhoz vezethet és megnövelheti az aspiráció kockázatát.”
Ez alapján nem teljesen meglepő, hogy a védőnő a fent megfogalmazott véleményen van. Azonban az igazság sajnos az, hogy a kiadványban hivatkozott külföldi kutatások, melyek alapján megfogalmazták az ajánlást (illetve jelen esetben a nem ajánlást) nem teljesen a megfogalmazott eredményre jutottak. Egyik külföldi kutatás sem utasítja el a BLW, mint hozzátáplálási módszer alkalmazását.
Konklúziójában az eredeti kutatás így fogalmaz:
„Annak ellenére, hogy a csecsemők által vezetett elválasztás iránt jelentős az érdeklődés, további bizonyítékokra van szükség annak feltárásához, hogy milyen hatással lehet a tápanyag- és energiabevitelre, és ennek következtében a gyermek súlyára és étkezési szokásaira. A kezdeti kutatások, különösen azok tapasztalatainak feltárása, akik sikeresen követték a módszert, azt sugallták, hogy a megközelítés elősegítheti a pozitív étkezési magatartás kialakulását és potenciálisan a súlygyarapodást, de ennek megértéséhez további nagyszabású vizsgálatokra
van szükség.”
Míg a másik kutatást, amit hivatkozásként jelölt meg az EMMI a következő konklúzióra jutott:
„A BLW alternatív kiegészítő táplálási forma lehet anélkül, hogy növelné a vashiány, a fulladás vagy a növekedési zavarok kockázatát.”
Tehát amíg a BLW módszerrel történő hozzátáplálás mellett a baba továbbra is igény szerint szopizik, ahogy az a jelen esetben is fennáll, az édesanyának nincsen oka aggodalomra. A saját szemével fogja látni, hogy a módszer következményeként sem súlygyarapodási probléma, sem pedig vashiány nem fog fellépni. Akkor sem, ha a csecsemő a hozzátáplálás kezdetén nem fog mennyiségeket enni. Sőt, erre kifejezetten érdemes felhívni az édesanya figyelmét, hogy ez az időszak gyermekenként eltérő ideig tart és teljesen normális.
Hozzávetőlegesen ugyanezeket a kutatásokat lehet megemlíteni a következő aggódó tanácsok esetén, melyek szintén sokszor elhangzanak:
„Több van a földön, mint a szájában, hát semmit nem eszik”
„Csak játszik az étellel, ez nem evés”
„Így örökre tápszert fog enni, mert nem is eszik normálisan”
„Éhes marad. Miért nem eteted? Neked is könnyebb lenne.”
Ezen tanácsok, aggályok hátterében szintén a korábban elterjedt szokásjog és a sok éven át ajánlott pürés táplálás állt. Illetve nem teljesen a pürés táplálás, hanem annak mennyiségi meghatározásai.
Fontos ezekben az esetekben is tájékoztatni a családokat, hogy a hozzátáplálás akár pürés, akár darabkás módszerrel kezdődik, nem arról szól, hogy mennyiségeket egyen a csecsemő. Ez a kóstoltatás, ismerkedés, felfedezés időszaka, ami nem a tényleges hozzátáplálás előtt történik, hanem annak első lépéseiként jelenik meg a család életében. Az étkezések kiváltása nem az első néhány hétben javasolt. A kóstoltatás mellett továbbra is az igény szerinti szoptatás vagy tápszeres táplálás a javasolt.
A káros, nem kívánt tanácsok sorát még sokáig lehetne folytatni. Bármennyire is segítő szándékkal érkeznek, sokszor leginkább arra szolgálnak, hogy összezavarják az egyébként is bizonytalan szülőket (nem csak) a hozzátáplálás „hogyan is csináljam jól” problémakörében.
Úgy gondolom, hogy hozzátáplálási tanácsadóként az a feladatunk, hogy tényeken és hivatalos ajánlások útján igazítsuk el a családokat a lehető legjobb tudásunk szerint. Ne a meggyőzés legyen a célunk, hanem a hiteles információkra épülő tájékoztatás, ami alapján minden család a számukra legmegfelelőbb utat választhatja. Emellett „evidence-based”, vagyis bizonyítékokon alapuló „kártyákat”, információkat adhatunk a kezükbe az esetleges kéretlen, de erőszakos tanácsokkal szemben, Véleményem szerint, ezzel tudunk nekik a leginkább segítséget nyújtani.